Borostyánspirál – 7. fejezet: Borostyánörökség

Először, amikor kihunyt a fény, azt hittem, egy arannyal teli kincseskamrában vagyok, de ekkor a szemem hozzászokott a sötétséghez és rájöttem, hogy a helyet – egy antik kovácsműhelyt – megkeményedett borostyángyanta borítja.

Tompán hallottam messziről Chamille és Egon hangját, ahogy a nevemet kiáltozzák és keresnek engem, de tudtam, hogy ezzel egyedül kell szembenéznem.

„Végre!” - szólt egy érces, ősi hang, majd egy szellemszerű alak jelent meg előttem. A műhelyt beborító borostyánból kísérteties sárga láncok futottak az alak hátába, amik csapdában tartották őt ezen az otthonának csúfolt helyen.

„Skylor Chen.” Borzasztó érzés volt hallani, ahogy az Ősi Mester kimondta a nevemet. „Nagyszerűen helytálltál és a nyomdokaimba léptél. A Borostyánnal megosztottál és uralkodtál. Szinte elszomorít, hogy el kell vennem tőled, de helyre kell hoznom magam, ha ki akarok törni ebből az urnából!”

„Helyrehozni magad? Ugye nem úgy érted, hogy...”

„Hogy elveszem a tested és itt hagyom a lelked a sajátom helyett? Okos lány vagy!”

Felkészültem a harcra, miközben kérdések kezdtek cikázni az agyamban. A Borostyán Mestere szándékosan küldte nekem a látomásokat? Az anyukámról szóló látomás csupán egy hazugság volt, hogy idecsaljon? Egyenesen belesétáltam a csapdájába, akár egy szúnyog a... nos, a borostyánba?

Elhessegettem ezeket a sötét gondolatokat. Nem állt szándékomban tétlenül hagyni, hogy ellopja a testemet és az erőmet.

„Az urna mindenre éhezik, amit csak el tud nyelni, de az én történetem nem itt fog véget érni. A Borostyán ereje újra az enyém lesz!”

Hirtelen egy kísérteties kéz nyúlt felém, és éreztem, ahogy kiszívja belőlem az elemi erőmet! Ironikus, nem igaz?